Magyar ember vagyok, az is maradok, ha hagynak!
Nem üldözhet el az éhség, inkább itt rohadjak.
Halálom küszöbén is mosolygok majd rátok,
amint tették egykoron a harcoló huszárok.

Büszke a magyar nép,s ez lesz majd a vesztünk,
Csonka vagyonunkból, mindig többet metszünk.
Egyre többet költ el a magyar "nemesség",
hogy aztán a hiányt a nép szemére vessék.

Követelek országom létéhez való rendet!
Amit Mátyás királyunk már egyszer megteremtett,
mert itt csaló, kufárkodó bot-kormány tanyázik.
Egyik bolond elmegy, aztán jön helyette másik.

Bőtermő földeken ily gyötrelemben élni!
Szégyen, mit tűrünk el! Az urunk mégsem érti,
miért zúg a paraszt mikor szalonnáját vájja,
miközben őt vacsorája ezüst tálkán várja.

A megvakított szem láttat egy bús jövőt előttünk.
Elfutott a csodaszarvas, vagy tán képzelődtünk?
Lelkünkben nincs vigasz, sem türelmes békesség,
mint megalázott kivert kutya, nyüszít már a kétség.

Édes anyaföldem kérlek, óvj minket örökre!
Mit érne itt az a mag, mit nem magyar kéz vetne?
Hisz éppen olyan értékes egy fél maréknyi búza,
mint a kérges tenyér mely a magot porrá zúzza.

Bátorsággal, imádsággal, reménységgel festek
országomnak fénylő zászlót, s cipelek keresztet,
mert álmomban eme táj volt maga a mennyország
s nem hagyom hogy álmaimat újra eltiporják.

Hiszem, hogy a Turul madár itt köröz felettünk,
Mutatja a jövőnket, hisz tudja miért jöttünk.
Mi csak békés jövőt kérünk, földet, igazságot.
Adjon hát az élet nekünk szép Magyarországot!