Egyszer csak elibém álltam egy reggel,
amikor a nappal ablakomra mászott,
és a kis dunai szél a fákon zongorázott.

Néztem felállványozott arcom a tükörben,
mint egy elrontott torony, ferdén állt a lelkem,
aztán kutatni kezdtem álomdobozomban,
és beszéltem magamhoz öntudatlanul:

– Miért kell a jog, ha csalfa?
Miért kell a becsület,
ha ferdén áll a feszület?
Miért kell a születés, ha halál a vége?
Miért a Hold, ha nincsen fénye?

Zavart kusza gondolat mászik homlokomba.
Féregnyúlványok csüngnek sötéten, és megeszi a csendet az utca.
Ezer wattos dübörgés tépi hallókürtjeim,
ez a huszonegyedik század cucca, itt a szellem randalírozik.

S egyszer csak elém állt Attila, egy ketchupos hot-dogot evett.
– Barátom! – kiáltva mondja. – Ez már egy vadiúj kikelet!
A tőke újból rág, de dögnagy foggal,
és forognak a tökös birodalmak, s sír a világ e nagy gyerek …

… Mama-ma, ha élne, mosógéppel mosna,
és Mach Donaldból hozna vacsorát. Jöhetne a tél,
kapszlit nem kapdosna, s be tudná fűteni a szobát?

De mi ketten, én és önmagam, a rakodópartra ültünk.
Attila az alsó kőre ült, s a Duna beszélt hozzánk halkan,
komoly volt a hangja s mély. –
Úszott a hátán sok szemét, és rohadt dinnyehéj.