Azt mondja, hogy legyenek rá tekintettel,
kik, azt nem tudom, hogy kiskoromban több vérengzésnek
szemtanúja voltam, ami nem igaz ugyan,
de lehet, hogy az érdekemben beszél így.

A gyerekkorom ugyan nem volt könnyű,
láttam embereket hónapokon át kényszeredetten
nevetgélni egy panelház üres betonudvarán,
de vérengzésnek szemtanúja nem voltam.
Hallottam vérengzésekről, mutattak felvételeket vérengzésekről
és tömegmészárlásokról, talán, hogy felkészítsenek az életre,
de nem láttam a saját szememmel ilyeneket,
most viszont már felnőttem, és nem tudom, mi a célja, vagy mi
ellen vértez fel a gyerekkoromra és a vérengzésekre történő utalás.

Én gyerekkoromban vaskampókkal vizes fatörzseket
vonszoltam le a hegyről apámmal, arrafelé nem is lehettek
vérengzések, mert alig éltek arrafelé emberek,
csak mi éltünk ott az apámmal meg a többi favágó,
és azok egyenként pusztultak el, nem vérengzésben,
mikor szándékosan magukra döntötték a szálfát,
vagy halálba pálinkázták magukat szombaton a kocsmában.
Bár kivétel nélkül mindegyikükben élt egyfajta lázas elhívatottság
az önemésztés és önpusztítás géniuszának szolgálatára,
ez a szenvedély előbb-utóbb minden favágót utolért és
hatalmába kerített, de a favágóknak ezt a rendszeresen előforduló,
esetekre lebontva génsebészi precizitással eltervezett
és végrehajtott öngyilkosságait az én egyedi és meglehet,
gyarló emlékezetem nem tömegmészárlásként,
hanem privát tragédiák sorozataként őrizte meg,
nem nevezhetem ezt vérengzésnek, legfeljebb időben szétterített
önvérengzésnek, mert nem külső erőszak vitte végbe,
hanem belső kényszer, belső lelki szükségszerűség.

A vérengzést emlegető személy és köztem az ellentét legkivált
fogalmi természetű lehet, mivel a végeredmény szempontjából
elhanyagolható a szemléletmódbeli különbség,
a favágók így is, úgy is kihaltak, vagy beköltöztek városi
blokkházakba, így jobb, ha nem lamentálok,
és továbbra is, mint évek, sőt évtizedek óta, nehéz megítélni a pontos
időtartamot, mélyen hallgatok mindenről.