Robinson Jeffers-fraktál
Mire Magyarország a közönségesség
öntőformájából is kifagy lassan,
mire Magyarország önként lemond az összes
lakosáról, kiről ezért, kiről azért, és akiről
nem, az meghal, vagy meg se születik,
mire Magyarország egyetlen focipálya lesz
a Bécsi kapu és a Sötét kapu között,
és végre megnyerjük vesztett csatáinkat
Bernben és Trianonnál,
addigra lehullik minden levél az égigérő fáról,
addigra egy mókus ellopja az utolsó C-vitamint,
és a Bolyai-féle nem rendes, nem tanulható,
nem tapasztalható téren egy holló repül át.
Sietsz a pusztulással: nem vádollak ezért,
de kár érted:
ragyogj, pusztuló köztársaság!
A debreceni nagytemplomban egyszer
kitettek már az ablakba:
Isten feje alá gyűrt párna –
nappal eszébe se jut.
De az arclenyomat lassan átrendeződik, kisimul.
A korrupció sosem volt kötelező.
És a népnyúzás, népboldogítás se.
Ne akarjunk a latinok, sumérek, aztékok
testvérei lenni!
Csak semmi kéjes kihalás, lelki szétrohadás!
Ne leljük örömünket az önpusztításban,
öncsonkításban! Pedig milyen jó.
Több koldust a Parlamentbe! Több oroszlánt,
több sast! Koronát minden fogra!
Aranykoronát! Ragyogjon a mosolyod,
köztársaság!