A padban ülve méla, léha, néha?! Minősíthetetlen magatartás, magyar a padtárs, mégsem értjük egymást. Felnőtt emberek, a tanár keze mégis megremeg, mert csendre kell inteni, a szája be nem áll. Bennem áll még némi tisztelet, mert ha a korát nem, legalább a tudását tisztelem. Nem mixelem a folyosót a teremmel, mert másképp a rend nem terem meg. Tudom, pénz megy, pénz jön, itt ma melós, hogy megélj, de lássuk be az államilag támogatott is csak „segélyből” él.

Invesztálsz a Tudásba, de benned egy csárdában két dudás van. Görnyedt a hát és nincs jövőkép, itt minden esztendő egy szökőév. Sok a szép férfi és a szép nő, de csak keveseknek pálya az intellektuális gladiátorképző. Nem kötelező az egyetem. (Hiszen lehetnél ács, esetleg szobafestő. Vagy legyél slammer: egy szóbanfestő!) Szótlan állsz a tömegben, olykor bealszol, olykor bebaszol, egyetemista identitásod valahol a mélyben araszol. Mert ugyan neki sem tetszik a Rendszer, de munkája gyümölcse fos, egyetemi polgárként a Tudásra rátapos. A jövő értelmiségét kitermelő intézményben: Egyetem. Mindenki egye meg, amit főzött! Valaki hitelből fizeti a tandíját, más az adózók pénzéből játszik faszcimbát.
Faszt cimbálsz, mégis tapsolva kéred mi mindenkit megillett, szabadság, jogok, őszinteség. Hol marad az mi ugyanúgy részed, tán egészed, a kötelesség? Fáj, mert fáj a tudat, hogy munkád tán csak unokádnak épít Utat, de lásd be ember, itt minden egymásra épül, ha menekülsz, az ég attól csak máshol kékül. Sok magyar veri a mellét, mégis egy Szigeten Fish ’n’ Chips az ebéd, vendégmunkás vagy. Azt mondod: Fenét?! Tán a magyarság elvész valahol, tán sosem leszünk igazán szabadok, de bárhogy is lesz, én akkor is maradok.