Egyszersmind kifejtem, mi jár a fejemben:
Úgy lennék néhanap egyszerű szerepben.
Hinni, mint mindenki, hogy "Én! Mindent! Tudok!"
S pökhendin köpködni, hogy "mindenki tulok!".

Lenézni mindent, mi más, és mi furcsa,
Elhinni azt, hogy a pénz a lét kulcsa.
Harcolni öncélú, hatalmi vágyakért,
Ellopni mindent, és mondani: lába kélt.

Hazudni, csalni egy istennek nevében,
Elhagyni magamat indulat hevében.
Bántani azt, kit elvileg szeretek,
S harcolni, küzdeni, versengni veletek.

De nem! Én ebbe már belefáradtam.
Csak ülök itt némán, ülök itt bágyadtan.
Felfogtam azt, hogy semmi sem örök,
Más felett én többé pálcát nem török.

Hogyan is tehetném? Nem vagyok én Isten,
Nekem is van lelkem, nekem is van testem.
Nem vagyok több senkinél, a semmi is több nálam.
Leomlik szép lassan az énből nőtt váram.

Összedől minden, mi azt hittem én vagyok,
S a romok közt végre igazi fény ragyog.
Fény, mi nem válogat, kinek lobban lángra,
Akár egy kismadár, úgy száll bármely ágra.

Nem baj, ha korhadt már, nem baj, hogy ha zsenge,
Nem baj, ha túl erős, s az se, hogy ha gyenge.
Tudja, hogy minden, mi látható, csak tünet,
S az öröm is csak két kín közötti szünet.

Így megy ez az élet, véglettől végletig,
Vannak, kik égetik, s vannak, kik éltetik.
S tudom, hogy néha furcsa ez a játék,
Mégis minden perce csoda és ajándék.

Miért kell hát egymásra szórni a sok szitkot?
Egy hibánk van csak, hogy nem leljük a titkot.
Hiába keresünk, hiába kutatunk,
Mert amit keresünk, nem más, mint mi magunk.

A mi magunk.