(modern térfogatban: Mai magyar valóság show)

Jellemünk rég az országházba fúlt,

Polgári létünk öngyilkos lett, akarata kimúlt.

E produkció tiszavirágként gyönyörködtet,

Tapsolj hát a máznak, mi nyájba terel, feledtet !

Irányított lépéseid, mint statisztikát

firkálja oldal számra a napi bulvár.

Reakciód a cirkusz, mit másra kenhetsz.

Nem számít más, csak az, hogy tetssz.

Ember, mikor szólal meg

benned a felelősségtudat ?

Nem másról, rólad beszélünk,

nem hárítható a bűntudat !

Játszanak, játszunk fura játszóházban.

Ki erre, ki arra manipulál.

Itt nincs szükség ránk,

a hatalom nem ismer önkritikát.

Kiröhögnek, jót mulatnak,

olykor könnyeznek, ha kell.

Ez hát az új shakespeari színház,

monológ indul, függönyt fel !

Komoly fej nem aggatja másra hibáit,

nem tolja tovább magát öklelő vádjait.

Ha a polgár előtt nem, hát magában okul,

s magyar szíve a hazája előtt leborul.

Eme hiányt hordozza gyászom.

Rámüvölt az agymosott sáskahad,

de Felebarátom ne feledd:

hadúr nélkül csak csürhe vagy !

Nem írók szépen, sem mívesen, de

hazámért és nyelvemért megküzdök veled !

Nem megyek el, hiába küldesz, löksz tova,

Mit Szent István adott, te nem veheted el, - ostoba !

Erős elszántsággal, érvekkel, tisztességben kitartok,

nem kiabálok hangzatosan, cinikusan nem vigyorgok.

Érthetően beszélek, fegyverem a toll, zászlóm bontott.

Kérem az Istent, hozza helyre, mit tévedésből elrontott !