Ahogyan kéz a kézben átsuhan az égen,

A felkelő napsugár megvilágítja szépen

Az eget, a földet, és minden élet

Látja végre, hogy mitől félhet,

Ha reggel az ágyból félálomban az ablakhoz téved.

Ölelkezve a napsütésben, a felhőkön át látszik,

Két istenszerű ösztönlény háborút játszik.

Vagy azt mutatja, vagy még hisz is benne,

Hát eldöntheted, ha van értelme,

Vagy van annyi benned és most az egyszer

Hallgass rám: Na, gyerünk ember!

Kifacsart világ aprócska népe

Fel se fogná, ha célhoz érne.

Bármit adna, bár mit adna érte?

De szeretet nélkül úgysincs béke…

Szürkül a kép, de az eget én kékre

Festem, ha egyszer mindennek vége,

Akkor örülni fogsz, és azt mondod: „Végre!”

Én meg gyertyát gyújtok a vaksötétbe…