Miféle oktondi, bamba, birka nép,

ki előre néz és közben mégis hátra lép.
Századokon keresztül csakis egyet akartunk,
testvérként összefogva egy volt jelszavunk.
Nem akartunk mást, csak szent, szabad hazát,
és most, mikor végre szabad,
e nép rács mögé zárja önmagát.
Saját nyakára új zsarnokot emel,
húzza rabigáját, s közben minden szart lenyel.
Az hogy lehet, hogy mikor az ember igaz, drága kincsre lel,
keserves életét e kincs emészti el.
Az hogy lehet hogy nemes nép nyakára mindig mocskos féreg ül.
Hogy az élre mindig hazug áruló kerül.
Olyanok kiknek szája szép szavakat szól,
de kezükhöz vér tapad.
Drága népem miért alszol?
Ébredj! Ezekben bízni nem szabad.
Miért nem látjátok, hogy nem értitek?
A bölcsességet a lélek tett árán szerzi meg.
És hitünk benne mégis bizton áll,
Egy olyan papban, ki bort iszik, és közben vizet prédikál.
Írhatnék regényt is, de szavam hiába koptatom,
inkább az egészet két sorban összefoglalom:
Olyan ez, mint a srác ki a viccben ekképpen gagyog:
Lófaszt! Én az illemtanár vagyok.