Éber a hajnal, nem jön az álom. Bár a sötét, mint
szürke lepel hull, ablakomon túl, lámpa vasára.
Elfeledett nevedet, felidézem ez éjjeli órán;
árva poéta, kinek szeme fentről lát le reám most.
Nézz legalább még egyszer e-honra a pulpitusodról!
Most is a gyengét, és elesettet húzza az ág itt.

Tán te is egykoron, így meditáltál benn a barakkban;
hol hadifoglyok aludtak, s vad lihegésük alatt csak
úgy tapogatva kezeddel az irkát, írtad a verset.

Holdunk, mint egy vándor, néz be az ablakon át rám,
és azt érzem, rab vagyok én is. Mert öl a kétség,
elhagy az álom, nem tudom én azt; él-e jövő majd.

Most elmondom hát neked égi poéta, hogy értsd meg;
szívem mért dobog úgy, és ébren mért öl a kétség.
Mért ülök én álomtalan itthon, benn a sötétben.
Nézd meg e tájat, ahol te is egykor felnevelődtél.
Elszomorodsz majd, úgy ahogy engem is elszomorít ez.
Becstelen, álnok képmutatók, úgy döntenek itt, a
nép az, akin most durván, pőrén csattan a szíj és
nem tehetünk már ellene semmit. Várjuk a véget.

Kérlek, irányítsd gondolatom, hogyan éjek-e kínban?
Újra szeretném élni a gyermeki boldog időket…
Mit tegyek érte? Az ősök bűne a mostani korszak?
Szólj a fülembe, hogy értsem! Honnan várjam a jót most?
Félve remélhetem én még, bús vigaszát e hazának?

***

Lassan hajnalodik már... Hold sem süt be szobámba...
Már csak a csillagok égnek, fénylenek egyre az égen...
És amikor majd, ébred a napfény ők is ahogy kell;
foszlanak… Úgy, ahogyan bús és keserű szavaim most...