csend van halkan koppan egy sarok

magyar vagyok

nem nagy ügy

csak valahol

járom az utcát

néhány frusztrált arcú vitrin

világít szembe

persze eszembe

villan

rögtön az otthon

a délibábok földje

egy citált levél

lehull a földre

szél sodorta

csöppnyi fájdalom

indul el halkan

tétova hátamon

míg figyelem

az avaron hogy marad idegen

megint ugyanúgy

és megint nem jobban

ezerszer dagasztott

konok mocsokban

rád is fröccsen a sár

már a méhünkben kiabál

acsarkodik

a csöppnyi lélek

félnek majd tőlük

és ők is félnek

és előre tudom

milyen bábjáték

pihen

szétmázolt arcukon

káposztafejű tábornokok

illuminált eminensek

bambán újra menetelők

az utcára vérünket szemetelők

egymásba érő végtelenek

halkan hullnak a védtelenek