El vagy veszve, hazaviszlek, suttogtam a batyunak.
Ott hevert az út mellett a gazban, mint kidobott,
üres palack, vagy inkább a repülőtéren találtam rá,
gazdátlan csomag – nem emlékszem pontosan.

Hazaviszlek, mondtam neki. Úgysem vagy éppen
senkié, nálam majd otthon leszel. Helyrepofozlak,
te ütött-kopott, és legfeljebb a sajátom leszel.
Akár egy szép hasonlatot, rongyaidból kibontalak –
az urbánus népviselet úgyis megviselt már rajtad,
hát tisztességgel felruházlak, te szedett-vedett.

Én fogom gondodat viselni, mikor megöregszel,
ha elszédülsz, nyugodtan megszoríthatsz.
Olyan leszel nekem, mint egy idős anya, akit
örökké átvernek a piacon, kosararában penészes
a gyümölcs, és esténként egyre hangosabban
panaszkodik a szomszédokra, mert hangosak.

Olyan leszel, mint egy anya, aki mégis inkább
hallgatag apa: rossz borok ködébe bugyolálva
hever egy kanapén, amiből kiállnak a rugók,
és csak fekszik ott a kellő alkalomra várva,
bár kezén az ezüst karóra hetven évet késik.

Hazaviszlek, kicsi ország. Lesz dolgom veled,
nem mondom, hogy nem, de az idő úgyis
engem igazol. Ha éhes vagy, leragasztom a szád,
és ne visíts, mikor csap alá tartom a fejed –
hiszen te mondtad, hogy újra szomjazol.

Mint egy doktor, meghallgatlak, ha problémák
nyomják a szíved, de ebből azért ne csináljunk
rendszert. Mással viszont sose légy őszinte,
kicsi ország: a kettős beszédet, tudod jól, utálom,
és mindennek következménye lesz egyszer.