„Aztán hogy miért fekete a légypiszok a falon, és miért fehér a fekete táblán.”
(Tatay Sándor: Puskák és galambok)

A hamutartó évek óta ácsorgott a repülőtér bejárata mellett, rajta
oltották el sietősen cigarettavégeiket az induló utasok. Nem hiszem,
hogy sokan méltatták volna figyelemre, holott képzeld csak el,
hányféle nemzet fiait és leányait szolgálta már ki, hányféle
cigarettamárkát nyelt magába csendben és illedelmesen ez a fémtest,
miféle kulturális olvasztótégelyt működtetett, míg a takarítók ki nem
ürítették néha, a diszkrét fémgyomor. Egy reményektől feszülő
januári napon azután életbe lépett a törvény, amely az országban
üzemelő kocsmák, kávéházak, gyárak, irodák, kaszinók, kórházak,
vasút- és autóbusz-állomások zárt helyiségei mellett – nagyon
helyesen! – a bejáratok öt méteres környezetében is megtiltotta
a dohányzást, és a hamutartó eltűnt a bejárat mellől. A fémhengert
egy hozzá megszólalásig hasonlító fémhenger váltotta. A húsba
vágó különbség akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az ember a gyakran
hevenyészett rítust befejezvén meg akart szabadulni a cigarettavégtől,
az új fémhengerről ugyanis hiányzott a csikkek szakszerű eloltására
szolgáló lyukacsos-rácsos felület. A történteknek, mint rendesen,
most is következményei voltak. A megzavart dohányosok vérmérséklettől
függően vagy az új fémhenger kissé ívelt tetején igyekeztek elnyomni
a csikket (olyasféle, bár fekete nyomot hagyva így, mint a kondezcsík
az égen), vagy egyszerűen a földre hajították. A kialakult áldatlan
állapotot sem a tiltó matricák kihelyezése, sem a dohányzásra kijelölt
hely később történt meghatározása nem szüntette meg. (A kijelölt
terület egyébként nagyjából két méter széles sáv a járdán, ahol
az induló utasok java része kénytelen-kelletlen, befogott orral
áthalad.) Mi, akik cigarettánkat a kijelölt helyen szívjuk, vetünk
olykor egy-egy sanda pillantást a bejárat melletti csikkek özönére,
a multikulturalizmusnak erre a szépen és magunk módján megvalósult
példájára, amit csak átmenetileg számolnak fel néha a takarítók,
miközben seprűjük nyomán messze száll a por. Máskülönben
mintha egy kifordult gyomor tartalmát látnánk ott – mi, akik
előbb vagy utóbb mindig, mindent megemésztünk, ha muszáj.