A járdán álltam,
vártam, hogy megvegyem
buszjegyem, a térképet mi fontos
értéket jelentett,
kezemben szorongattam, tétován.
Saját városomban, mint idegen.

Egy rendőr, ki arra járt,
várt, mit teszek.
Talán a véletlen arra hozta,
Fellapozta kis könyvét,
mikor szépen,
éppen kérdeztem,
sőt kértem,
mutassa meg az utat,
kiutat merre találok,
s álmaimat.

Nézett a rendőr, de értette,
eltette gyanakvásait és mutatta,
adta kezembe az irányt.
Hosszúnak tűnt elsőre,
felhőre néztem, mely viharsebesen,
hevesen szaladt, sietett, sokat sejtetően.
Hogy hamarabb érjek, kiléptem,
kilépnem ne kelljen álmaimból,
ezért négy sarkot előre mentem.
Szemben, két kéményseprő jött
elém, felém tartottak.
Hajtottak a vágyak, gombomat fogva,
szorongva mutattam a térképet.
Kérdeztem volna, álmaimat merre,
erre…, szavamba vágva válaszoltak,
dúdoltak, s mentek tovább ők.
A kéményseprők mindig jókedvűek,
általában.

Lábam vitt tovább, szemem táblát,
és ábrát a térképen keresett.
Jó irányba haladtam, ez kiderült.
Kimerült hóember ült a nagy tér sarkán.
Egymással, ez elkerülhetetlen, találkoztunk.
Csodálkoztunk… nyáron itt?
Kit kérdezzek meg, ha nem őt?

Ha már ilyen jól tartja magát.
Szavát adta, hogy jó irányt mutat.
Adta, de mégis, kétfelé intett,
kellett, választanom,
merre induljak tovább,
álmaimat keresve.

Nagy volt a tér,
nagy volt az épület.
Tornyos, díszes, zordon,
kordon se volt előtte végre.
Égre emeltem tekintetem,
megtehetem, mint egy fohász,
kereshetem végre álmaimat.
Jó irányba jöttem,
fölöttem megannyi másik álom,
szárnyon lebegve járta körbe,
körbezárva az épületet.

Halk suttogások hallatszottak bentről,
fentről, még annyi sem.
Közben a hóember olvadni kezdett,
vesztett alakjából, döntött a meleg,
és én is döntést akartam.
Szavaltam lelkesen,
kértem, a tornyos, díszes, zordon,
kordon nélküli téren álló épületben,
révületben,
végre az én álmaimról is döntsenek.
Öntsenek végre igazán tisztát,
mint amilyen a hóemberből is lett,
ki intett, utoljára még, biztatóan felém.