Hódolatos hangon dalolunk Zeuszunk torkán,
Dühösen zajgó, jaj, sose bántsam,
Sok kicsi társ nyüzsgött szuszogón, lobogón szent bokaéled alatt;
Mosta a lábad, a lelked, mosta az ajkad, szent szuszogásod –
Hány viharát tömögette be már zabolátlan szép orrlikaidnak,
Hogy próbál kötni a földhöz, amint ezeregy mázsás puha tested
Ráveted olykor, pihenődül választván
Valamely nyomorúságteli emberi várost,
Hol csodaszép tunya tested zuhanásától lakosok százezrei halnak,
Vesztik el otthonukat, jajgatnak, hajtépve bolyongnak a hangyák,
Szent Zeuszunk haragos testét házukon fetrengeni látván –
Hódolatos hangon dalolunk Zeuszunk torkán, dühösen zajgó, jaj, sose bántson,
Rózsaszínű szép körmöddel kaparod lefelé buckás hegy-hátadról a Népet,
Mennyi szorongás, mennyi könyörgő, üveges néma tekintet – és mi mégis
Dalolunk a Te torkodon át, Zeuszunk ó –
Meg nem szűnünk lenni a hátad, a vállad, az ajkad.