Ó te szegény árva, diétázó Magyarország, nagy dicső múltra visszatekintő balsorsú föld.

Egykor virtus génjeidben mára állandó a köd, a világ szemében most közröhej tárgya vagy.

Ó te önfeláldozó, zsíros keblű, beteg haza, hová lettek bölcsőid tanító mondái?

Vezetők híján korhadnak történelmed kopjafái, és hantjaid szenvtelenül sokasodnak.

Miért ez a csüggedtség, ez a kiábrándultság, tán nem a Boldogasszony ezeréves pártfogód?

Feltámadnod kéne, s te hitedet eltékozolod, majmolni vágyod a nagyhatalmak divatját.

Ne tedd, könyörgök, ennyire nem lehetsz vak, és ha mégis, akkor látnok legyél, nem pedig ostoba.

Mert te nem lehetsz idegen szolgája, vagy magad rabja, számodra nem kell láncra vert amnesztia.

Ó te szegény kísértet, nyughatatlan Magyarország, zombi népeddel most ne maradj egymagadra.

Nincs kedvedre a vérontás, a rontás küszöbén. Viharfelhők vannak kollektív tudatod egén.

Induljon meg végre alattad a biztos talaj, zúduljon rád az ár, érjen tíz, inkább száz csapás,

de kétségbeesni e percekben szentségtörés! Arra most nincs idő, és az akciós aranyhal

többé nem segít. Szorgalommal és békével a tettek mezejére kell lépni, ha azt akarod,

hogy jövőd legyen, és atyáid Istenével azonnal elásni a marakodó csatabárdot.

Ó te szívemnek kedves, áldott Anyaország, csak a javadat akarom, és ha már untatlak is

bocsásd meg nekem. De én nem fogom be, szerető fiacskád vagyok, és te vagy az örök életem!