Viszi a sápot a nép, a derék,
ha bele is roppan a fájó derék.
Legyen az nyomorult ember, vagy szegény,
akkor is vinni kell, ha nincs már kenyér.

S ha kérdezik, hogy miért?
Jön a szószóló, a felség,
s emlékeztet rá mit ígért elébb.
Várj még pár évet és hordd a sápot,
ebből épül az új magyar álom!

A nép hiszi és viszi elé.
Egyre jobban hajlik a derék.

De a király a Duna mentén,
ráteszi pökhendin a kezét,
és így szól: Ez még nem elég!
Ennyivel ne járulj elém!
Hogy lesz ebből szép új jövő?
S jön ismét az álomszövő.
Sző is újabb álomképet,
de az állam népe ébred,
s dühös szava száll az égbe.
Nem kell nekünk az a jövő!
Tűnjön el a sápot szedő!

De szól a pökhendi, az erő,
a mindenhonnan adót szedő.
Csitt, te derék, ne mondj ilyet!
Erre vágytál, ez a tied!

Haza megy a férj, a derék.
Kiforgatja üres zsebét.
Végig néz a fián, s nején,
- szomorú és szürke a kép. -
Kérdése száll az ég felé.
Miként élhetek hittel én,
a bankok s család hitelén?

Jön napra nap és holdra hold,
miből ’89 óta már sok száz volt.
De nem lesz vége a csúf mesének,
amíg hagyják azt a nemzedékek.