Mikor viharfellegeknek habjai zúgolódnak,
S a napfényt, nyugalmat égi tűz váltja fel,
Mikor a remény oszlopai összeborulnak,
S lelketeket a kétségbeesés emészti el,

Mikor az erdőket őrült szél rázza,
S még a vadak is fejvesztve menekülnek,
Mikor a réteket, a tájat jégeső tépázza,
S szíveitek a félelem mélyébe merülnek,

Mikor büszke önteltségetek semmibe vész,
S a sötétből árnyak bújnak elő csendesen,
Mikor nem lesz ki segítsen,egy baráti kéz,
S ha világot a homály borítja teljesen,

Mikor rájössz, hogy kiáltani már hiába ,
S hideg fuvallat cserzi szürkére az arcokat,
Mikor kiderül, az az ember: ki a próbát kiállta,
S hitvesztve mégis égnek emelitek karotokat,

Mikor már álnok fegyvereitek nem használnak,
S ha kényszerültök elővenni régi kardokat,
Mikor már vért ontva sötét seregek kaszálnak,
S végre kerestek tiszta szíveket, s erős karokat,

Mikor megemlékeztek sírhelyek hőseiről,
S lassan fölhúzzátok a tiszta lélek lobogóját,
Mikor nem feledkeztek Fénnyességtek őreiről,
S okultatok, javítjátok magatok hibáját,

Mikor csenevész, gyáva seregetek összegyűlt,
S ha megtanultátok becsülni a jót,igazat,szépet,
Mikor már a reményetek lángja rég kihűlt,
S ha gyermeki könny és vér jósolja a véget,

              Akkor én , eljövök értetek,
              Pedig magatoktól ellöktetek,
              De visszatérek nektek segíteni,
              Seregetek nem hagyni veszíteni,

Ezért akard becsülni a jót, az igazat, a szépet,
Ne várd meg,hogy gyermeki könny jósolja a véget!