Belépek a közértbe, és szívem szakad,
mikor látom a szegény matrónát mélán.
Akinek már bugyellárisa is hasad,
s otromba eladó szolgálja ki léhán.

Megnézi a vaj árát, s drágának tartja,
hisz hatvanévnyi munkás nyugdíja kevés.
Már látja az élete végét, mint harcsa,
ki horogra akadva már nem oly merész.

Spekulál erősen, mégsem jut előre!
Tán helyezze a polcra vagy a kosárba?
Egyről idővel sem halad a kettőre,
s gondoktól mereng, mint béka a mocsárba’.

Szeme forog. Lesi a „shoppingló” társát,
ki vásárló kocsival tolong előtte.
Kinek a gazdag hév hol elkapja párját,
s kinek agyát már Ámor is lelőtte.

Látja ám, hogy a kocsi már színig tele,
s még mindig púposan rakják jó áruval.
Istenem hát most mi legyen ő vele,
elessen talán, mint teke a bábuval?

Még mindig tanakodik, hogy meg vegye-e,
vagy nagy szégyenében inkább aléljon el.
Észbe kap, hogy otthon már nincs is kenyere,
s pluszba a vaj mellé, még azt is venni kell!

„Hát jó! Meg kell, vegyem, enélkül nincs élet!”
– véli a néne, hisz szétesett a szíve.
Elrakja, s míg más készíti a steaket,
ő csak a nagyon friss kenyér és vaj híve.

Pénztárhoz ballag, s a cédulára tekint,
nagy szemei az eladóra merednek.
„Most már mindegy!” – véli, s ráncos karja legyint,
hisz mások ilyeneket könnyen felednek.

Hűen pakolja el kenyerét és vaját,
hisz már a pénzecskéje is szépen fogyott.
Sapkája alá gyömöszöli kis haját,
mely már az öregedéstől ősszé kopott.

Ajtón kilép, nagyon hangosat köszön,
s kilógó hajába bele is kap a szél.
Elballag a néne, mint porszem a szöszön,
mely már cirok söprűtől is remegve fél.