Jaj, sekélyessé válik
nyelvünk üde hullázó folyója!
Iszaposodik, felszínén
mint üres műanyagpalackok
himbálóznak idegen fogalmak.
Zavarossá, posvánnyá fajul
ez ősi folyam, hogy
hűsítő vízében megmártózni
se merjen a magyar már.

Hínárok, mocsarak lepik el
madárdalos partjait,
más ajkúak hullámai verik fel
a Nap-tükör ragyogó felszínt.

Az idegenségben sorsukra
maradva kapaszkodnak
- megmaradást remélve –,
hótiszta falusi ajkakba
didergő szavaink.

Ágakra, részekre szakadoznak,
s kiszorítják őket buja nádasok
apadásra kényszerítéssel.

A zamatos szólamok
- mint cikkanó halak –
felfénylenek a mélyben
imákba formálódva,
felszínre bukni se mernek,
hódító hatalmak irtásától remegnek.

Míg fecsegő felszín
nyomorítja az édes
anya-beszédet,
én patyolat-pólyámba
takarva védem e szent örökséget.

Zengjen hát szívünkből
féltő, vigyázó szélszavú ének.