Előtted állok, 18 év tekint rád
feneketlen magyarország.

Belekap idegszálainkba a szél
van, ami örök seb
van, ami hevület
van, amit elvakartunk
március van, most a legnehezebb.
Az üzenet: tedd, ami dolgod, élj
élj, közhelyekkel teli szájjal
élj, utolsó forintokat remegő
kezekkel kapargászva
bízva a holnapban, álmainkat
feláldozva a robotért.
Csillagokat lopok, szüleim ázott
lelkére aggatom őket
feldíszítem kopott életük,
fényében megértsék: kell lennie egy
célnak, egy közös dobbanásnak.
Az emberek fagyott rügyek alatt
trikolor márciusba öltözve csak
kabátok, nadrágok, cipők
alszik lelkük, szunnyadnak tetteik
hiába kérdezem: van itt valaki?
zászlók reflektorában elfolyik
egy-két fekete arc
ernyedt, ráncos kezek
mutatnak az ég felé
nem vérzünk
törött bordák öltöztetik
erős tüdőnk
de a szív, a szív még
bujdosik
tavasz van, szégyelli
10 millióan vagyunk
magam vagyok
ha megkérdezik én csak
zárójelben felelek
(nem érdekelsz, nem is szerettelek)