Egy fal tövében várt reád a sorsod,
a pályaudvar egyre távolabb.
S mert orrodat a felhők felett hordod,
okos manók lám rákoppintanak.

Az őszi parkban, pocsolyában fekve,
magányodat most végiggondolod.
A hátországod végképp felégetve,
s mi megmaradt azt is lerombolod.

Az életed hát gombold szépen újra
amíg lehet. Mert van, ki még szeret.
A bokrok alján fázón, összebújva
kibírjuk majd együtt ezt a telet.

A lámpavasról sárga köd csorog le.
A pincezugban csupasz körte ég.
Meleg csövek. Fagyos kezed közt bögre.
És álmodod, hogy körbeleng a lég.