Egy házban lakik velünk a szegénység

és a tehetetlen szégyen,

hogy ennyire tellett, istenem, csupán,

s így élünk, ilyen szegényen,

olcsó krumplival és paszullyal tömjük

magunkat, és a húsfalat

leginkább álom, akár a jobb ruha,

és a jó könyv is az maradt,

aki még vágyik erre s nem szirupos

történetek szereplőit

álmodja nappal is. Író és költő

alig van, fércművel őrjít

a díjak tollforgatója - de minek

tiszta gondolat és eszme,

áruházak akcióival szemben

egy forradalom elveszne,

mert rég turkálóból öltözik a nép,

árcsökkentett tápra várva

olyan, mint maréknyi futkosó bogár

egy dobozkába bezárva.

Nyomasztó még az álmunk is. Vidáman

inkább hecceken s egymáson

röhögünk, míg menedzserek dolgoznak

hazugra kreált imázson,

magyarul és egyszerűen már semmit

sem lehet mondani; nem sikk

úgy beszélni, mint korábban s a szellem

magaslata puszta fennsík.

Bár tiszta vizünk legyen elég, fűtés

a lakásban s este fények,

állati lét: evés-ivás-alvásra

szorítkozott a lényeg.

Megkoptak a szavak, akár szemünkben

a lázak egykori fénye.

Ellopták tőlünk azt is, amink még volt:

egy jobb élet kis reménye.