Valahogy szétrohaszt ez az ország,
ha valakit beköpsz, az ott is marad
A kukában turkál egy hajléktalan,
s friss, mai kenyérre akad.

Rohannak az utcákon,
Az emberek nem mosolyognak, csak néznek.
benzinszagú kocsik közt
vad, kóbor kutyák kefélnek.

A munkanélküli a kocsmában zokog,
mióta a kétszínű valóság feltűnt.
Rongyos és éhezõ férgek
keresik azt, ami eltűnt.

Üres lózungok a Várban
Amott szétázott, gombás falak,
aláducolt, megroggyant életek.
Az úttesten fekszik egy alak.

Munka, kenyér és béke.
Ezek csak képek egy szónoklatban
A rémálom sohasem ér véget
vidéken, földeken, hivatalban.

Az úttest tavasszal is kátyus,
itt már nincsenek évszakok.
Vidéki kisebb falvakban
Éheznek a családok.

A naptáron új évek állnak,
de valahogy minden a régi.
Minden hatalmas egyformán tolvaj,
És ezt senki sem érti.

Ha mellettem halsz meg az utcán
Közönyös leszek talán,
de talán holnap majd én esek össze,

így megyünk el egymás után.

Verekszünk a kosárért a boltban,
õrülten nyomjuk a pedált,
és betörnek otthonunkba,
fegyverekből szórják a halált.

Itt nincsenek barátok.
Mindenki mindenkit utál.
Egymást letaposva élünk,
s közömbös már a halál.