Valahol egy bádogkereszt állott,
út mentén a sziklák alatt.
Vigyázta a lüktető várost,
hol az ember élt és haladt.

Friss virág volt mindig előtte
és Ő mosolygott ez - alatt.
Imákat mormoltak reggelente
a gyárakban a munka haladt.

Évente újra festették,
szeretettel kiszínezve.
Gyerekeket kirándulni vitték
vidám zsongással lelkükbe’.

Jézus jól érezte magát,
hisz értük adta életét.
Nem tartott a naptól, fagytól,
mert védte Őt a nép.

Egyszer fogytak az emberek.
Kevesebb kenyér jutott.
Gyárakban a munka berekedt,
s virágra már nem futott…

Gyárakból raktár,
kóceráj lett, mit
szégyell már a tisztesség!
Jézus előtt a majálishoz
már nem volt ember,
nem volt pénz…

Már festékre sem tellett,
hisz a város árva maradt…
Már virágot sem ültettek…
Keresztnek a vihar szaladt…

Engedett rozsdás eresztéke.
Szinte fájt, sírt, zokogott!
Siratta az embereket,
akik ott voltak egykor boldogok…