Mégcsak hónap közepe van
ésa csekkek – ezek a sárga ördögök-
már mindent, mindent elvittek.
Ezerforintom maradt csupán.
Ezerforint. És az álmaim. És vágyak.
Mindenforintra jut egy álom,
jut száz áhítozás.
Telhetetlenségez vagy az
igénytelenség szintje már? Nem tudom.

Gondterheltvagyok.
Nem a többit, az elveszettetsiratom,
snem is az aggaszt: miből élek – át egy hónapon.
Akérdés most az - nekem hamleti-
utolsóezresét az ember hová teheti ?
Vigyembankba, kamatoztatni,
aholegy hájas bankár meg tudja forgatni?
Vagya templomba egy perselybe dobjam? Papoknak?
Hogy aztán minden nap álszentül imádkozzak,
shitet ígérve, cserébe Istentől kérjem,
egyládával küldjön vissza nékem?
Vagymegkísértsem netán Fortunát?

Fogadjak?Vegyek lottót, sorsjegyet?
Dehisz – tudom - úgysem nyerhetek.
Vagypróbáljam beosztani? Haah. Őrültség.
Azember ezt rögtön elveti. A semmit nem lehet beosztani.

Tétovánálltam lenn a járdán.
Ekkorjött egy régi haver, azt mondta: csak rám vár.
Vanmég egy ezrese. Ez az utolsó.
Dobjukhát össze, s igyunk egy jót.
Akérdés így eldőlt, felkerekedtünk,
azonmelegében kocsmába siettünk.

A sarkon egy koldus ült, rozzanttolószékben,
előttekalap, s könyörgés szemében.
Nagy volt a kísértés, de az ember gyarló:
„egyszer élünk Barátom,bocs, mindenki halandó”.
Kétliter olcsó bortól gyorsan énekeltünk.
Bús,komor nótát, aztán vidámat.
Éshogy holnap mi lesz velünk?
Most már ki bánja…