Tallpra Magyar! Híj a haza!
Itt van az idő, most van az a-
mikor itt talpra fel! Rab-voltunk
mostanáig megint szép lesz. Kárt
hozottak az ős apáink némejike, kik
szabadon élltek, meg szabadon halltak
meg, szabadon most nem nyughatnak,
mert mi most esküszünk! Hogy esküszünk,
hogy rabok nem leszünk továb. Még jőni
kell, még jőni fog hogy, győzedelmi ének!
Ez itt a kérdés, hogy válasszatok! Áldgyon
vagy verjen sors keze. Mi azért esküszünk.

Isten, megálld a magyart, nyújtcs feléje végső
kart, bort, búzát, békességet! Meg sírt, hol
nemzet süjjed el, millió népek hazálya, világ
nagy ellenséggel. Zászlónk gyakran plántálld!
Aki bújt, az űldözött, sehonnai bitang ember,
védő kar nyúl barlangjában, de nem lelé.
"Bal" sors régen tépi, de már a víg esztendő jön.
Megbünhőtte már e nép: hogy a multban az
eljővendő. De buzgó imádsság is hányszor repedez
száz ezrek ajakján. A magyar nép megint szép lesz
a hosszu harc alatt s mélttó lessz nagy, régi híréhez,
mit rákentek a századok. A gyalázatok. Esküszünk.

A nagy világon kívűl nincsen sok hej.
Számunkra, édes hazánk! Isten álgyon, vagy verjen
meg védő keze, ahol itt élned, meg halnod is kel.
Őseinket is felhozád Árpádnak vérébűl, Tokalynak
szöllő mezején nektárt hullt méhébűl! Itt törtek
pálcát Hunyadi karjai! Esküszünk. De jaj, bűneínk
felett gyúlt harag a mennyedben, s elsújtád villámidat
újra csendes európa felettében. A kínzó rabiga
legjobjai elhultanak, mint a könnyek. De mint
a tiszta ég a dörgő fellegben, midőn ezt írtam,
unokáink elborultak. Megszakad a hon, s a hű
kebell, de hozzád azért bátran kiállt: esküszünk.

A Magyar talpra Magyar haza!
Magyar népnek, Magyar szava!
Magyar mult és jövenddő!
Az nem lehet, hogy ész, erő.

(Szerzettem: 2012. április kettő-án)