Este van. Csendben rág a család.
Langyos csapvíz az életünk.
Esszük a nagymagyarország
alakú sültet. Ez a vacsoránk.

Félünk, hogy mire nem lesz pénzünk.
Meg miben kell majd meghalni.
Infarktus. Rák. Vérnyomás.
Mindenki mindenre rég felkészült.

Szótlanul ülünk. Vacsorázunk.
Nem sovinizmusból mondom,
viszont a fölöttünk lakó
külföldi albérlőktől beázunk.

Mindig van baj. Sír a nagyanyám,
sajnál egy ellenoldali,
frissen bukott politikust,
hogy "mért nem maradt meg a valagán".

Én pályázatra írok verset.
Pénzért. Arról, hogy miért rossz.
Azaz inkább, hogy hogyan rossz.
"Nagyon". Ennél jobban nem kesergek.

Tehát szabadnak lenni ilyen,
és ugyanilyen rabnak is.
Hogy nem vagy van a kettő közt,
hanem csak egy lehelletnyi igen.

Ülünk, mint kis kupac otthagyott
étel. Kihűlt, mozdulatlan,
s enyhén már megszáradt három
magyar állampolgár. Három halott.