nélküled sohasem találtam volna haza
mert mindig több volt a lépcső amin elfuthattam
kezdetben volt a bizalom
kint már az ablakig ér a hó és a redőny
hasadékain a fénycsík a reggel jöttét jelzi
a teraszon egy pók fonja hálóját
buzgalmának hiábavalóságát figyelem
miközben engem is gyanakodva les a Teremtő
véget ért az átmenet
új mesék születtek szomorú mesék
megpróbáltam elválasztani
az izgága mondatokat a sivár arcoktól
de rosszul vizsgáztam
és akkor megjelentek az új-Raszkolnyikovok
nem ismerték a várótermek hidegét
balta helyett haszonkulccsal dolgoztak
a könyvekből kitörölték a régi betűket
s közhírré tették hogy átússzuk az Óperenciát
figyelmeztetni akartalak
de nem volt már térerő
s hogy ne üthessek inkább az öklömbe haraptam
láttam a kivégzett reményt
ahogy a hóhér a kést a húsba mártja
zsírosan mosolyog
– már nem lesz több kifogás
követtelek még néhány saroknyit
ám az út előttünk elfogyott
s a levegő is kevesebb lett
csak csömör és üresség…
az utolsó ultimátumot kaptuk:
múlt és jelen egyszerre fojtogat
de mellőlünk mindenki elmenekült
lázadásunk már csak fikció
– maradt az örökös cserbenhagyás
