Apu keze törvényelfogadáskor

igengombot nyomogat a Házban.

Szavazata az új rend szólamának egy hangja,

egybeolvadva a többi igennel egy nagy katt

száll át az ülések között röviden,

hosszútávra döntve ezer fejek felett.

Keze írja a beszédeket, amiket elmond egy a főnök nevű bábszáj.

Például, hogy eltérünk a nemzetközi bábszájak javaslataitól

és saját, mondhatni sajátos módszerekkel élünk.

Mondhatja, miért ne mondhatná, hiszen nem közös,

de eredeti a kiötölt megoldás, ami a végzetes magabiztosság

maszkjában egy kontinensnek mutatna fityiszt.

Pedig Apu tudja, hogy az álarcot felpróbáló öreg pofa

ráncai közt néhol már hízik a düh, mert túlérzékeny a bőre,

sokat viselt álcák alatt sokáig nem szellőzött rendesen.

Szintén tudja, hogy a túl jó retorika mögé látnak, kik értik,

így a bábok szövegeit távoli pózból ő csupán megírja.

Havonta a maroktartás csendjében a terheket elbírja,

és álmait is csak titkárnői mellek, s fenekek kísértik.