Gyakran megállok és elgondolkodom,
E rohanó világnak becézett cirkuszon.
Ilyenkor mindig az jut az eszembe,
Mi lenne, ha egyszer csak dédapám felkelne.

                                           Fogná a kötelet ökrei szarván,
Rajta ing, mellény, harisnya, csizma a lábán.
Leülne, vagy csak mellettem megállna,
De a beszéddel azt hiszem, sokáig várna.

Nem tehetek róla - biztos így kezdeném -,
                                          Hogy a világ átfordult a feje tetején.
Panaszkodok arról, hogy alig van munka.
Világbank, szegénység, de nem vagyunk magunkra.

Eljött Európa! Vagy mi mentünk hozzá?
Már nem értem, tán csak a Fennvaló ha tudná.
Uniós pályázat s kapunk számos segélyt.
                                          Ilyen nagy csudákkal tágítom a fejét.

Mindent más csinál meg: bölcsőt és koporsót.
                                          Enni, inni valót s törhetetlen korsót.
A cipő keletről jön, a ruha nyugatról,
Még a tej is gyakran délről vagy északról.

Érti, és nem érti. A mesét megunta.
A mező felé néz most: - még hogy nincsen munka?
Ejsze, manapság király lett mindenki,
Hogy a kasza nyelét nincs kinek megfogni?

Kinn, a barázdákban régi gyom szárad,
Míg újabb szántásba ér, a nyúl is elfárad.
- Apó, nem éri meg, olcsóbban vesszük.
(Lógó fejjel, érzem, hogy ezt rosszul tesszük.)

Biz szegények vagytok! Ő mondja, dédapám.
(Tíz éves koráig nem járt cipő lábán!)
Ki a nagyobb kiskirály? Versengtek,
A magatok szolgái s mások rabja lesztek.

Ami ingyen lenne, tinéktek az drága.
S mit olcsónak gondoltok, bizony nagy az ára.
                                        A halnak a fejétől romlik a java,
Csakhogy az egész kosárnak megy már a szaga.

Nem te vagy a hibás, halkan suttogja.
Ki a templomban van, a pap csak azt szidhatja.
Csendben üldögélünk, már csak néha szólunk.
Nagy a baj minálunk, bizony lerí rólunk.