Láttam az Önbecsülést az udvaron,
A páfrányt vágta a gazok közt,
Nem volt körülötte csak dudva, gyom,
Feje hajolgatástól vörös.

Ő az egyetlen, már kora reggel
Az omladozó bérház udvarán,
Köpenyben, papucsban, halk öregember,
Nincs jobb dolga ilyen korán:

Amikor mindenki munkába indul,
Kezében egy ollóval lebaktat;
Lenn a növények között sosincs új,
Neki elég, ha gaz nem marad.

Nincs kedve virágot ültetni,
S egy fűszál sem sarjad odalenn.
Bajos is kertnek nevezni –
Amit nem ültetnek, nem terem.

Elég, ha ő szertartásosan
Gazon és páfrányon igazít,
Munkája nem látható ugyan,
Ollójával mit, hogyan alakít,

De ha az udvar sivár marad,
S ollója a gaz ellen kevés,
S munkája jelképesen is halad,
Jelenléte elég jelet vés:

Más lakó még ennyit se vállal,
S azt helyettük már nem tudhatom,
Az öreg nekünk, vagy magának
Dolgozik tovább az udvaron.