Minden előtt volt egy könyv, tele mesékkel,
Szóról szóra szórták magvait belém még,
Történetté nőjek, ami nyelvet érlel,
Úgy vert gyökeret bennem saját mesém rég.

Ilyen könyvet tartottam kezemben éppen,
Amit egy, azóta hasonlóan felnőtt
Gyerek lakhatott be, s a könyv zsigerében
Ültetett más könyvet, több kötetnyit termőt.

Egy mesét kinéztem, aminek egy lapja
Elszakadt – ki tudja, talán nem véletlen,
Gyakran a volt gyerek is azt olvashatta –,
És mert a könyvet hirtelen megszerettem,

Az antikváriushoz oda is vittem,
Megragasztaná-e az oldalt (celluxszal) –:
Meg: de mással, mondta, s cellux amúgy sincsen,
Hagyni kell száradni –: de majd jöjjek vissza.

Mikor néhány nappal később visszaértem,
Megragasztaniuk nem sikerült, mondta.
– Celluxszal sem?, kérdeztem. – Azzal? végképp nem;
Könyvet celluxszal nem ragasztunk; az ronda.

– Hát akkor? – Kitettük. – Hova ki? – Utcára.
– Hogyhogy „az utcára”? – Kukába: kidobtuk.
– Könyvet nem dobunk ki: végképp nem kukába,
Főleg, ha megvenném! – Kedves uram: mondjuk,

Többet értek én könyvekhez, mint ön érthet.
– Én a vevő vagyok: és a könyvért jöttem.
– Az a könyv már senkinek semmit nem érhet.
– Annyit ér, nekem pont megfizethetetlen.

Ennyi önnek egy könyv, szemét, kinn az utcán?
Ki mondja, hogy nem vesztette már érvényét
Minden könyv, amit itt már kidobni nem bán;
Ennyi erővel mindet elégethetné.

– Talán magát kéne elégetni, inkább –,
Mondta erre a nő, s újabb szózáporral
Búcsúztam tőle, egy rövid csönddel tisztább
Pillanatban könyv, kedv, könny nélkül távozva.

Mondják, aki könyvet égetne, embert is,
S ezt, bár nem kérdeztem, a nő sem tagadta:
Gyökereimet akarta így kitépni,
Ha a könyv, s életem értékét vitatja.