Fehér csontváz ül az úton,
Fejére hógörgeteg ül.
Szeméből jön ezer vagon,
Lelkem beléjük semmisül.

Aranyóra üt tizenkettőt,
Szellemlovasok rohannak át.
Kiugatnak egy egész erdőt,
S eltűnnek szépen, mint délibáb.

Délutánra hangok jönnek:
„Hajts, hajts, itt soha meg ne állj!
Te maradj csak lepedőnek.”
Kezem feléjük szalutál.

Estére gyúlnak tábortüzek,
Körülüttök síró nemzedék.
A messze távolokba nézek,
Nem látja senki, alszik a nép.

S reggelre, mikor ébredem,
Sírok lebegnek nyugtalan.
Felveszem legszebbik hitem,
És én is elsírom magam.