Gyönge kezünkben az izzó hőség,
Mit belélehelt a félelem maga.
Remegő szánk formálta örökség,
Az Univerzum lebegő illata.
Dobogó szívünk rohan a sínen,
Fekvő sorompók tiltják az utat.
A tengerhez ér, s még a felszínen,
Érccel lezárják a kopoltyúkat.
Némán, szív nélkül dolgozik a gép,
De arca mosolyog, szinte már él.
S felülről beverik üres fejét,
Pedig csak rozsdáját marta a szél.
S mikor feljő a fekete uszály,
Szeméből szórja a nappali fényt.
Már azt sem érzi, hogy neki muszáj,
S Ázsiába címezi a reményt.