Rettenetes dolgok mostan történülnek,

ólomidők járnak, kedvek nehezülnek.

Kedvek nehezülnek, mocsárba merülnek,

rajtunk más országok nyelvet köszörülnek.

Ujjal mutogatnak, s amíg ők derülnek,

pironkodunk gyakran, mint kik menekültek.

Mint kik menekültek, s csak törik a nyelvet,

dadogva köszönnek, sok békát lenyelnek,

ha köpködnek rájuk, bizony nem perelnek.

Rettenetes dolgok mostan történülnek,

régi undokságok napvilágra jőnek,

nyakunk fujtogatják, szörnyen tekergőznek,

múltnak hazugsági, jaj, hogy bűzölögnek.

Tudósok, doktorok, ó, hogy szörnyülködnek,

igazságot tenni öszve-öszveülnek.

Újságíróhadak vad szókat sziszegnek,

jobbról, balról állván nagy prédára lesnek,

kik ennek, kik annak szolgájává lesznek.

S mi mindent mondanak az együgyűeknek!

Ezek meg bármilyen maszlagot bevesznek,

hogy kik azok, akik mindenről tehetnek,

hát ellenük heccre, hamar ölre mennek,

szemet vájnak szemért, fogak kitöretnek.

Vannak mások is itt, ők sündisznót esznek,

cipő nélkül járnak, s van, ki örül ennek.

Még másabbak pedig aláírást gyűjtnek,

Ez nincsen hiában – mondják, s reménykednek.

Ha meghal mindenki, ki addig született,

míg a régi zsarnok el nem temettetett,

elmúlnak felőlünk az sötét fellegek,

miként mi porladunk, megnyílnak az egek.

Addig csak beszélünk, csak törjük a nyelvet,

csavarjuk a törvényt, csűrünk minden elvet,

dadogva köszönünk és vallunk szerelmet,

pironkodva élünk, fejünket leszegve,

mint kik elevenen vannak eltemetve.