Nem hibáztatok én senkit sem már,
Láttam én eleget tényleg…
Túlhajtok a koron, mi rám nem vár –
Üzenték a határon a fények

A papa és a mama is külön ül máma,
Nem szeretik egymást, szegények…
Régen még szokás volt, mint manapság a pláza,
A szem alá kézzel nyalt bélyeg

És a papa-mama szid, de én megértem őket,
Koravén szkafander rajtam…
Nem értem az öcsiket és nem értem a nőket,
Nyakig bugizunk a szarban

Papa, nekem nincs korom, amire hivatkozok,
Nekem nincs 50 évem a gyárban
Nem lesz nyugdíjam se, mire megrokkanok
Se élettapasztalatom a mában

Én mire kenjem, ha már maga rám, amibe
Beleléptünk mi ketten?…
Az Önnyugalom, kinek nincs senkije,
Pongyolaként tovalebben--

Hisz ugye tudni való, hogy megöregszünk,
De nem növünk fel mind, csak páran…
S én rühellek béna agynyugdíjas lenni
E huszonéves világban

És szentimentálisan lesem a szépet,
Ami rég elmúlt azóta…
Minden nap újra benyomom a gépet,
Várok a sosevolt jóra

És egy nap majd biza táncba kezdünk,
Mi, a fiatalok meg a vének…
Egymást nevetjük, de legalább nevetünk,
testi és a lelki szegények--

Hát gyertek a táncba nótázni velem,
Uccu’ le, sajgó népek!…
Ha látom, hogy másnak rosszabb, mint nekem,
Még elhihetem, hogy élek.