Mit’ tehessünk róla mi, kérem alássan,
meredünk a vadidegen elfolyt segélyére,
és a félhomályos sztárkocsmák restimélyére
esve a kisemberek beteg teste párban

összefogódzkodva, mint az ördöglakat
hurkai, rendelnek még egyet, csönd van, nem kúl,
nagyon csönd, hiába bömböl, hogy nyert a Liverpool
és a felismerés epéje a szájból kibukik, ott marad

az asztal sarkán a monogram-kaparás alatt,
nyeljük csak nyeljük, mint a gép, de megakad a falat
-„szomorkás a hangulatom máma”- napunk zsíroskenyerét

nem Szalon-képes istentelen ad dictum
nem vermut kell édes csak keserű unicum
majd elbattyogjuk esténként az életünk felét