A csend hatalma néhányunkban visszhangként zeng,
hallgatásomat mindig félreértik, pedig
több az a súlytalan lepkék szélben lebegő ürülékénél, s
akkor meg kell szólalnom a mindenségit neki, hogy
más is elhallgasson végre.
A csend hatalma éket szorít a szavak közé, hajnalonta
felpeckeli a szájam, várom, hogy megszólaljon a
reggel, mert hallgatni rég nem mer, pedig
hazátlanabb szava a mértéktartó csendnél, de
súgja: a csendnek nincs hatalma…
Kávéját kortyolja épp, csendben intek neki, ujjam
a levegőben megrepeszti az ital dermedt hártyáját,
sűrül a köd az égen, keserűbb az ital is;
merre fordul a kanál, hogy utat mutasson lépteimnek
a ködben, szorongó képzelet ural bútort, ablakot, fát,
a kert végében a salakdomb magányát, hogy
hallgassak végre, jöjjön el a ködben és zúzzon
a csend hatalma, félre ne értsem üvöltve
összevarrt száját…