Kerek világ kietlen szöglete hív a szabad ég alatt,
s ki homlokán viseli a hontalanság tűzkeresztjét,
árva kútveremként hordja a tespedés enyészetét.
Rongyokat magára öltve, csillagos éjszaka lesz fejfedője.
Rozsdás léptekkel bandukol a nyomor vándorútján,
fekélyes seb tátong lábszárán, rögös út pora
hamvasztja magába lezüllött élete eltékozolt jussát,
hiába is követelné vissza méltóságát!
Kolduslétében kereng a tetszhalál, s ő száz körömmel guberál,
éhség gyötri korgó gyomrát, kóbor ebek csaholása űzi tovább:
járja földönfutó kanosszáját. Görnyedt gerince balladát regél,
púpozott batyuját trófeaként lengeti a szél,
szemfénye megkopott, sorsa elaggott,
csak bősz háborgása zendül a messzi határba.
Talpát kérges bütyke cicomázza,
ha volt is, mára megőszült minden álma.
Égszakadásban fogant sóhaját elorozza az éj dörgedelme,
s galacsint köpködő szája emlékeit a jelenbe szitálja.
Dünnyögését is e cserepes száj dajkálja,
de remegő keze már viszketés rüh-mátkája.
Arcát csak a nap bársonya simítja, fülét süvítő szél kaszabolja.
Tőkesúlya behódol a földnek, mely anyaszülte őt a nincstelenségnek.
Napjai tengődő időtlen percek holtágában vergődnek,
s e bitangnak még csontjai is szálkát böjtölnek.
Szánakozó sóhajok megbélyegző pecsétje, mint középkori pestis,
terjed e réteg számkivetettsége.
Megvető pillantások, nemtörődöm léptek
e mosdatlan arcok sokéves retkének csak újabb lepedékek.
Búfelejtő tivornya, fásultan földre rogyó térdkalács,
ki hátán hordja e cudar világ salakát, mind részvétért kiált!
Üvegesen meredő tekintetek, jobbsors vonatát lekésett életek.
lenőtt hajbozontok, pusztaszakállá torzult ember-csonkok…..
így fest az embernek érdemtelen küllem hajlék nélküli járma,
rájuk nehezedik a társadalmi megvetés súlytalansága.
Ám e kiközösített, torzó csontvázak fogatlanul düledező
kártyavára, a szánalom oltalmát segítő kezekből
szívébe megérkezni hazavárja.