A régi, kóbor kotta bús dallamot dalol,
s a fáradt, lassú dobon ritmus kél valahol…
Víg vonónk is elpihent, régen nem hegedült,
tavalyi táncos kedve még tavasszal elült…
Fagottunk sem fújja többé; szuflája oda,
minden kis csetlő mozdulat gyenge-tétova…
A triangulum csacsogva csilingel olykor
s a cselló erőt merít az idei borból…
Zongoránk szunyókál; álma fehér-fekete,
szomorú nagybőgőnk mély gyászban áll felette…
Reméli, szerencséje újra belékarol,
s a régi, kóbor kotta más dallamot dalol!