a jaj ömlik a jó csak cseppen
önmagam metszem kint a kertben
s a sors karmai leszakítják
verseim lelkesítő titkát
ezt a csöndet hiába nézem
magamat látom minden képen
vérem máglyái megint égnek
tüzet rakott bennem a lélek
bujkál bennem jó pár szenvedés
minden ráncom idő verte rés
szembejön velem ki nem köszön
így betűim másnak pörkölöm
ez a jaj nem fut már senkiben
a fájdalom bennem megpihen
s összenőtt gondom az asztalon
sikerül-e szétválasztanom
